A telexen megjelent egy cikk “Aggasztóan elszaporodtak Magyarországon a szarvasok” címmel, ami egy nagyon aktuális jelenséggel foglalkozik és a szerző alapos kutatómunkát végzett, ám úgy érzem fontos megvilágítani néhány egyéb aspektusát is a szarvas témának. Ezen okból levelet írtam Tnczer Gábornak, amit az oldalon is közlök.
“Tisztelt Tenczer Gábor!
Nagy Zsombor Alexander vagyok, vadász, a FieldKitchen.hu szerkesztője és vadgazda mérnök hallgató. Szeretném megköszönni az alapos cikket és a téma bemutatását, különösen Prof. Dr. Jánoska Ferenc gondolatainak ismertetését.
Én magam is aktívan vadászom és vadásztársagági tag vagyok ezért a saját tapasztalataim alapján szeretnék néhány gyakorlati észrevételt tenni az Ön cikkében megfogalmazott témákhoz ami úgy gondlom, hogya némiképp árnyalja az összképet.
Ön azt írja, hogy “a vadkár évi 2,7 milliárd, de csak a külföldi vadászok 7,7 milliárd bevételt hoznak”, valamint “Jól hoz a konyhára a vadásztatás, milliókat fizetnek az elejtett állatért.”, továbbá “egy közepesnél valamivel nagyobb, nyolckilós agancsnál már milliós tétel. Az extrább méretű aganccsal (11 kiló felett) bíró szarvasok elejtése eléri a 10 ezer eurós (majdnem 4 millió forint) trófeadíjat.”.
A cikkben szereplő számok – például a vadkár és a vadászatból származó bevételek – önmagukban helytállóak lehetnek, de a gyakorlatban ezek nagyon egyenlőtlenül oszlanak el. Mielőtt részletesebben górcső alá venném, a cikkben említett számokat és bevétleket, először szeretném röviden ismeretetni a vadásztársaságok működési strúktúráját a bevételi és kiadás oldalra koncentrálva. Bár kétségtelen, hogy a trófeás vad elejtése, vadásztatása egy jelentős bevételi forrást biztosít a vadásztársaságok számára, a vadásztársaságok három fő forrásból tartják fenn magukat: vadászatok értékesítése, vadhús eladás és tagdíj.
A vadászatok értékesítésénél fontos tisztán látni, hogy ugyan a 4 millió forintos kilövési ár jól hangzik, ám a gyarkolat azt mutatja, hogy egy vadásztársaság örül ha évente egy ilyen bikát el tud adni, de jellemzően egyet se. Továbbá fontos megjegyezni, hogy hasonlóan más vadászható fajokhoz, a gímszarvas vadászata a vadászati hatóság által meghatározott kvótához kötött. Egy példa: a meghatározott kvóták szerint egy 5000 ha nagyságú területen kb 2db idős, 7-8db középkorú és 13-15db fiatal bika (slejtezés) kerülhet kilövésre. Értékesíthető trófeasúlyú bika lehet 5 darab egy jó területen, ami 4-6 millió forint bevételt hoz. Ergo a meghatározott kvóta eleve maximálja a vadásztársaságok ebből származó potenciális bevételét.
A potenciális bevétel szemszögéből fontos figyelembe venni, hogy a szarvasállomány minősége a trófea szempontjából és az ebből következő pénzügyi lehetőségek Magyarországon belül területenként is rendkívül változóak. A trófea értékét az elejtett vad agancsának súlya határozza meg. A szarvas állomány minőségét, a trófea súlyát, méretét, stb döntő mértékben a terület adottságai határozzák meg, így egy kiváló zalai vagy somogyi területet nem lehet összehasonlítani egy észak-magyarországi területtel, ahol egyrészt a bikák agancsa jelentősen kisebb így a potenciális vadásztatásból befolyó összeg is lényegesen kevesebb, másrészt a szarvas állomány mérete is kisebb így a vadásztársaságok nem tudnak annyi kilövést értékesíteni. Fontos megjegyezni, hogy ezeken a szarvas vadásztatás szemponjából lényegesen kevésbé jövedelmző területeken a vadkár ugyanúgy jelen van és a költségek szintén a vadásztársaságot terhelik.
Ebből is következik,hogy a vadásztársaságok bevételiei, illetve a vadkár által okozott költségek nem feltétlen egyenlően oszlanak el. Ahogy ön is írta, az erdőkben jellemzően kisebb a vadkár, míg a mezőgazdaságban nagyobb. Ha egy 5000 hektáros terület javarészt erdősült, akkor más a vadkárnyomás és az ezzel járó költségek, mint ha főleg mezőgazdasági táblás.
A vadhús, ahogy Ön is említette, mint bevételi forrás valóban egy fontos pillére a vadásztársaságok gazdálkodásának, ugyanakkor fontosnak tartom megosztani az ebből származó bevételekhez köthető kereteket is. Talán a legfontosabb, hogy a vadhús ára nem követi az inflációt, sőt, az utóbbi években előfordult, hogy a felvásárlási ár az emelkedő infláció ellenére csökkent. . Egyes tévhitekkel ellentében, miszerint a vadásztársaság szabja meg a vadhús árát vadásztársaság ki van téve a vadhús felvásárló árazásának, aki jellemzően 1200 Ft nettó / kg áron veszi át a szarvast a társasgától és 300 Ft (!) nettó / kg áron a vaddisznó húst. Ezzel csak szeretném elolszlatni azon félreértéseket, miszerint a társaságok kvázi vagyonokat keresnének a vadhúsból. További itt is érdemes megjegyezni, hogy mivel pl. a szarvas, őz vadászata erősen kvótához kötött, az ebből származó vadhús bevétel is felülről korlátos.
Az eddig érintett két bevételi forrást kiegészíti még, ahogy Ön is említette a vadásztárság által beszedett tagdíjak, nyílván való, hogy ebben az esetben sem egy korlátlan lehetőségről beszélünk, hiszen a tagok száma függ a vadászható terület nagyságától, illetve a vadkárelhárításhoz köthető úgynevezett vadászati csomagokból származó bevétel. Ez a két tétel vadásztarsaságonként a már fentebb tematizált tényezők miatt jelentős eltéréseket is mutathatnak.
Mindezek alapján az könnyen belátható, hogy a vadásztársaságok bevételi lehetőségei területenként nagyon különbözőek és felülről korlátosak. Ezért úgy gondolom, hogy egy, még egy jó területen is ritkaságnak számító, négy millió forintot érő trófeát, mint általános bevételi tételt nem lehet alapul venni mikor a vadásztársaságok gazdálkodását és lehetőségeit vizsgáljuk általánosságban. Ezért ennél nem csak a vadásztarság bevételi oldalának vizsgálatakor szükségeltetik sokkal részletesebb és differenciáltabb elemzés, de mivel a vadkár mértéke ugyanilye eltéréseket mutathat, ugyanilyen differenciáltan szükségeltetik a kiadási oldalt vizsgálni.
Ezen a ponton térnék át egy vadásztársaság kiadási oldalára, és azon a belül is a legjelentősebb tételre ami valóban a vadkár. Talán nem mindenki van tisztában a vadkár pontos fogalmával, a törvnényi szabályozással és a gyakorlattal ezért érdemesnek tartom nagyon röviden összefoglalni.
A vadkár jogi fogalma Magyarországon a vadászati törvényben van meghatározva (1996. évi LV. törvény). Egyszerűen megfogalmazva: a vadkár olyan kár, amelyet a vad (pl. őz, szarvas, vaddisznó) okoz mezőgazdasági terményekben, erdőben vagy egyéb vagyontárgyakban. A vadásztársaság és a gazdák szempontjából a vadkár alatt a vad által okozott mezőgazdasági és erdőgazdálkodási károk összességét értjük.
A vadkár igények rendezésének legnagyobb hátráltatója, hogy nincs világos szabályozás a felek (vadászatra jogosult és a gazdálkodó) jogairól és kötelezettségeiről.
Az eredményes védekezéshez szükséges a védősáv elhagyása az erdő és a mezőgazdasági kultúra között, valamint a villanypásztor kerítés építése, karbantartása, rendszeres vadászat, folyamatos etetés, itatás, sózó az erdőben, ami elvonja a vadat. Nem utolsó sorban kiemelten fontos szempont a megfelelő mezőgazdasági kultúra megválasztása. Egy erdei tisztást kukoricával bevetni biztos kudarcra van ítélve, hiszen ez a vadkárra legérzékenyebb és legdrágább növény, ezen a helyen pedig a szarvas és a disznó biztosan jelentős károkat okoz benne. Ilyen terültekre érdemesebb pl. lucernát ültetni, ami folyamatosan megújuló növény és így a vadkár minimális benne. Sajnos a művelési gyakorlat még mindig az, hogy egybefüggő nagy táblákat (akár 80 ha) vetnek, amibe ha bemegy a vad, ki se jön többet, így vadászni se lehet rá.
A törvényi kötelezettségek a gazda részéről a védősáv elhagyásával véget érnek. Minden egyéb védekezés (kerítés, karbantartás, etetés) már azon múlik, hogy a vadásztársaság és a földművesek milyen kapcsolatot ápolnak egymással és miben tudnak megegyezni. Ha ez nem működik, marad a hosszú pereskedés.
Hogy a másik oldal problémáiról is beszéljünk, abban igaza van Jánoska professzor úrnak, hogy egy-egy vadásztársaságban kevés az aktívan vadászó tag és számos tagság nélküli vadász nem is jut vadászati lehetőséget. Néhány helyen értékesítenek vadkárelhárító csomagokat, ami segítségével tagsággal nem rendelkező vadászok is részt vehetnek a mezőgazdasági táblák őrzésében, de nagy szükség lenne az utánpótlásra és a lelkes vadászokra, akik bírják az egész éjszakás, alkonyattól pirkadatig való járőrözést a mezőkön.
Végezetül látszik, hogy a számok nem egyenlően oszlanak el és míg valóban vannak, akiknek ez egy jó üzlet, nagyon sok társaság 15-20 millió forintos bevétel mellett (ebből lejönnek a bérek és a működési költségek) 25-30 millió forintos éves vadkárigénnyel szembesül. Jelenleg nagyon sok per zajlik, de az eredmények nem kedveznek a vadásztársaságoknak. A vadgazdálkodás és a vadkár kérdésköre egy társadalmi probléma, amit csak párbeszéddel és társadalmi összefogással lehet megoldani.
El kell gondolkodni, hogy a jelenlegi rendszer meddig fenntartható, mert ha nem lesz világos szabályozás, ami mindkét fél érdekeit képviseli, egymás után fognak tönkremenni és fizetésképtelenné válni a vadásztársaságok. Ha ez megtörténik, akkor nem lesz aki a vadkárt állja, így ez a szomorú jövő senkinek se lehet érdeke.
Üdvözlettel:
Nagy Zsombor Alexander“
Szenvedélyes vadász és a vadgasztronómia szerelmese vagyok, aki az erdőben szerzett tapasztalatait és a természet tiszteletét osztja meg vadételeken és vadászati történeteken keresztül. Célom, hogy inspiráljalak a fenntartható vadászat és az igazi, tiszta ízek felfedezésére.
